Amikor párkapcsolati problémákkal jöttök, fel szoktam tenni két kérdést.
Az egyik az, hogy miért keresel társat. Lehet, hogy érdekesen hangzik a kérdés, hiszen miért ne keresnénk, ha egyedül vagyunk, meg hát az ember társas lény, szokták mondani. Pedig a válaszok sokatmondóak.
„Régóta vagyok egyedül, és ketyeg a biológiai órám”.
Vagyis más megfogalmazásban, gyermeket szeretnél, és kell egy apa. Félsz, hogy ha sokáig vársz, lemaradsz a gyermekvállalásról.
„Unatkozom egyedül, kellene valaki, akivel el lehet járni ide-oda, akivel tudok beszélgetni”.
Vagyis szeretnéd, ha lenne valaki, aki szórakoztat, mert egyedül unatkozol.
„Nem szeretek egyedül lenni, és félek, hogy egyedül maradok”.
Ilyenkor nem a szeretet vezérrel, hanem a félelem, éppen ezért belemész minden olyan kapcsolatba, ami azt az illúziót kelti, hogy nem vagy egyedül. Mert valójában egyedül vagy vele is, hiszen ő csak valami hiánypótló ebben az esetben. Ráadásul benned lesz az állandó félelem, hogy mi van, ha elveszíted a másikat.
„A másik felemet keresem”.
Vagyis az ikredet. Aki a másik felét keresi, vagy a nagy Ő-t, ott általában ikervesztés van a dolgok mögött. Azt a szimbiózist keresed, amit az ikreddel éltél meg. Nincs másik felünk, mert aki rendben van magával, az egyedül is egésznek érzi magát.
A másik kérdésem az szokott lenni, hogy mit vársz a társadtól. Erre szoktátok azt válaszolni, hogy szeressen, tiszteljen, töltsön veled minőségi időt, stb.
Amíg ezek az elvárásaid vannak, addig nem társat keresel. Sokkal inkább olyan „szülőt”, aki megadja neked azt, amit a valódi szüleidtől nem kaptál meg. Bert Hellinger azt mondja, aki a másik szeretetét várja, az még gyerek. Egy felnőtt nem várja a másik szeretetét.
„Szeressen engem”
Azt a szeretetet várod, amit gyerekkorodban nem kaptál meg. Valószínű, hogy nem szereted saját magad, ezért másoktól várod a visszaigazolást, hogy szerethető vagy.
„Töltsön velem minőségi időt”
Nagy a valószínűsége, hogy valamelyik szülő – leggyakrabban apa – nem volt jelen gyerekkorodban. Amikor a párod keveset van veled, ugyanazt a hiányt éled meg, mint kislányként.
„Becsüljön meg engem”
Aki gyerekkorában nem kapott dicséretet, vagy aki bántalmazó családban nőtt fel, azoknak az embereknek a vágya szokott ez lenni. Ha tele vagy önbizalomhiánnyal, ha önértékelési problémáid vannak, akkor a társadtól várod a visszaigazolást, hogy értékes vagy.
Ha önmagaddal rendben vagy, akkor a fenti válaszok értelmüket vesztik. Ugyanis a társad elvárások nélkül is szeretni, tisztelni fog, benned pedig meg sem fog fordulni annak a gondolata, hogy ez ne így lenne. Amíg benned még fájnak a gyermekkor sérülései, a régi csalódások – amelyek szintén az gyermekkori traumák eredményei – addig nem tud kapcsolódni veled az a társ, aki már valóban téged lát, és akit te sem a sérüléseiden keresztül látsz.
A szerelemre meg kell érni. Mikor vagy érett egy valódi, lelki kapcsolódásra?
Ha a fenti elvárások helyett azt tudod mondani:
„Jól vagyok, szeretem önmagam és az életemet. Jól érzem magam a bőrömben, tudom, hogy szerethető vagyok, nincs szükségem mások visszaigazolásra. A helyemen vagyok, harmóniában élek. Minden nap meglátom az élet csodáit, és szerelmes vagyok az életbe. És ezt a rengeteg szeretetet, csodát és örömöt, amit megélek, szeretném megosztani valaki mással is.”
Ugye érzed a különbséget? Amikor nem elvenni, hanem adni akarsz. Amikor egyedül is jó, a társ már csak a Teremtő ajándéka a saját jóllétedhez.
Lukács Tünde
Családállító