A hétvége után rengeteg gondolat kavarog a fejemen. Szombaton a „Te és a pénz” napunkon csodás rálátásokat kaptunk arra, miért nem működik az életünk úgy, ahogyan szeretnénk, miért nem tudunk bőségben élni. Az oldások után több levelet kaptam, az egyik hölgy azt írta, hogy sok-sok éve fennálló kérdéseire kapott választ.
Azt is láttunk, hogy szinte minden jelenlegi problémánk oka nagyon régről indul. Ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokat a helyzeteket hozzuk létre tudatalatt.
Vasárnap a függőségeinkkel dolgoztunk. Nagyon szép állítások voltak, néha még az én szemem is könnybe lábad egy-egy zárókép kialakulásakor.
A vasárnap egyik fő tanítása a csoportnak azt hiszem az volt, hogy honnét indul a hiányérzet, mi az, amit a függőségünk pótol. Legyen az dohányzás, evéskényszer, stb.
Az egyik állítás kezdőképében a képviselő valamit keresett. Valami nagyon hiányzott neki. Beállítottuk a térbe azt, ami hiányzik. Ami megmutatkozott az nem csak a jelenlegi állító problémája, hanem rengeteg emberé is. Akik keresnek valamit, akik állandóan új dolgokkal akarják csökkenteni a hiányérzetüket, vagy akik hatalmas „baráti” társaságot tartanak fenn, és folyamatosan keresik a külvilág izgalmas ingereit. Nem ezek hiányoztak, Ami hiányzott, az önmaga. A belső önvalója.
Elvesztettük a lelkünkkel való kapcsolódást. Elvesztettük a kapcsolatot a Teremtővel, és a saját erőnket használva harcolunk, küzdünk. Nem engedjük be az életet, nem társteremtőként működünk, hanem elkülönülve a Teremtő energiájától. Nem bízunk az életben, a Teremtő bölcsességében. Mindent irányítani akarunk, kontroll alatt tartani. Pedig az életünk akkor tud működni, ha elengedjük az irányítást, és megengedésben vagyunk. Persze ilyenkor az ego lázad, hogy de mi lesz akkor, ha nem úgy alakul valami, ahogyan ő elképzelte. Görcsösen ragaszkodunk az elménk által elképzelt dolgokhoz, irányokhoz. Aztán gyakran kiderül, az Univerzumnak sokkal jobb és örömtelibb tervei vannak, mint az elmének.
Rengeteg olyan állítást láttam, ahol megmutatkozott, hogy az jelenlegi társsal nincs már tovább út. Az állító szenvedett, sírt, mert nem akarta ezt elfogadni. Pedig mindeközben az is megmutatkozott, hogy lenne olyan társ, aki meg tudná adni neki azt, amit valóban szeretne. De ő attól szerette volna mindezt, aki nem volt rá képes. Aztán persze mégis elváltak az utak, és egy idő múlva kiderült, hogy bizony a mező nem téved, mert belépett az a társ, akivel azóta is boldogság van. A szenvedést, a rengeteg sírást felváltotta a valódi szerelem.
Ha úgy érzed, valami hiányzik, azt ne a külvilágban keresd. Amit meg kellene találnunk, az semmi más, mint önmagunk, a kapcsolódás a lelkünkkel. Aki kapcsolódik a legbelső önvalójával, az békében van magával, és mindenki mással is. El tudja fogadni, hogy a másik embernek más a sorsa, hogy senki nem ugyanolyan, mint ő. Nem menekül a bántások elől, mert tudja, hogy senki nem tudja bántani, hogy a bántás nem róla szól, hanem a másik emberről, aki nincs kibékülve az élettel.
Aki kapcsolódik önmagával, az elfogadja a sorsát úgy, ahogyan van. És mivel folyamatosan a megengedés állapotában van, az életenergia akadályok nélkül áramlik, az életébe áramoltatva mindent, amire a lelke vágyik.
Végezetül egy ma reggeli levélből idézek. „Olyan csodák történnek velem! Minden, ami gyerekkoromban nem oldódott meg, vagy sérülés volt, most megoldódik magától”.
A te döntesz! A szenvedést választod, vagy az életörömöt.
Lukács Tünde
Családállító