A szerelemről szeretnék néhány sort írni. Főleg azért, mert az utóbbi családállítások szépen mutatják, hogy amit szerelemnek hiszünk, az nagyon sokszor nem az. Járt nálam régebben egy hölgy, aki azt mondta, hogy ő már nagyon sokszor volt szerelmes. Nekem már itt gyanús lett a történet, mert aki sokszor szerelmes, az általában egyszer sem az.
Felállítottuk a témáját, és amikor beállítottam a mezőbe a szerelem energia képviselőjét, a hölgy kérdőn nézett rá, és megkérdezte, hogy kicsoda ő, és mit akar. Vagyis…..még soha nem találkozott igazából a szerelem érzésével. De mit érzünk valójában akkor, amikor szerelmesek vagyunk, vagy annak hisszük magunkat?
Az első, és legfontosabb gondolat – ami fáj, az nem szerelem.
Amiben szenvedsz, féltékeny vagy, tele vagy elvárással – ami legtöbbször nem teljesül, amikor kontrollálni akarod, számon kéred, amikor küzdesz a szeretetéért, figyelméért, vagy amikor rajongsz érte, és ő az életed középpontja, amikor azt mondod, hogy csak ő, és soha senki más, meg ő a másik feled – ez legtöbbször nem szerelem.
Bert Hellinger azt mondja, hogy az lesz szerelmes, aki meglátja a másikban a tökéletes szülőt. Bizony nagyon sokszor azt akarjuk a társunkon bevasalni, amit apától/anyától nem kaptunk meg. Azt is mondja Hellinger, hogy aki mások szeretetét keresi, az még gyerek. Mert a felnőtt tisztában van önmagával, és nem keresi a szeretetet, hiszen tudja, hogy szerethető. Az a kislány/kisfiú keresi, aki gyerekként nem kapott szeretetet.
Amikor szinte rajongunk a másikért, az szintén nem szerelem. Az a kislány/kisfiú rajongása, aki mindent meg akar tenni azért, hogy kapcsolódhasson a rajongása tárgyához. Még önmagát is feláldozza, feladja az álmait, az önvalóját, és meg akar felelni a másiknak, mert azt gondolja, az csak így fogja szeretni.
Gyakran találkozunk családállításokon olyan esetekkel, amikor valaki képtelen elengedni a másikat, már hosszú hónapok vagy évek teltek el a szakítás óta, és még mindig szenved miatta. Ennek a szenvedésnek is kevés köze van a szerelemhez. Ha valakit valóban szerettem, azt elengedem. Gondold csak végig. Ha a másik már nem érzi jól magát veled, akkor miért akarnád magadhoz láncolni? Miért nem engeded meg neki, hogy azzal legyen, akivel jól érzi magát? Hozzád meg majd kapcsolódik más, aki veled érzi jól magát.
A másik nem a tulajdonunk. Nem köthetjük magunkhoz. Egy párkapcsolat addig tud működni, amíg abban mindkét fél önszántából van benne.
Persze ahhoz, hogy el tudd engedni a másikat, magaddal kell tisztában lenned. Mert ha önbizalomhiányod van, akkor azt fogod gondolni, hogy a másik azért megy el, mert nem vagy elég jó. Ami igaz is lehet, de csak abban a formában, hogy neki nem vagy elég jó. Vagy egyszerűen ennyi volt a feladat egymással. Sok esetben egy kapcsolat addig tart, amíg a két ember valamit megtanul belőle. Vagy az is lehet, hogy karmát dolgoztok le. Lehet, hogy az egyiknek még meg kell járnia a saját útját, még fejlődnie kell, és utána folytathatjátok egy másik szinten. Ami viszont teljesen felesleges az az, ha magadhoz akarod kötni azt a másik embert, aki menni szeretne.
Lehet az elválás fájdalmas akkor, ha ikervesztéses vagy. Ilyenkor minden elválást nagyon fájdalmasan élünk meg. Lehet, hogy apa hagyott el kicsi korodban, és ennek a fájdalmát éled meg újra meg újra. Hiszen ott a minta, hogy a férfi elmegy.
Megéltem többféle szerelmet. Mondtam én is azt, hogy csak ő kell, senki más. Most visszanézve, látom, hogy mennyire nem rá volt szükségem. Illetve akkor igen, ahhoz, hogy megtanuljam értékelni magam.
Rajongtam én is, s felruháztam a másikat olyan tulajdonságokkal, amik nem voltak benne.
Volt, hogy nem tudtam elengedni. Kiborultam, sírtam, vádoltam, és nagyon fájt.
Volt, hogy én is feladtam önmagam, csak hogy szeressen a másik. Próbáltam úgy viselkedni, ahogyan gondoltam, hogy neki jó lesz. Szóval én is végigjártam az utat. Aztán eljött az a pillanat, amikor „valóban” szerelmes lettem. Ott nem volt félelem, fájdalom, sírás, és amikor vége lett, szomorú voltam igaz, de nem éreztem azt, hogy belehalok. Tudtam, hogy el kell engednem, mert nem velem van dolga hosszútávon. És elengedtem – szeretettel.
Eljutottam oda, hogy hálás vagyok minden férfinak, aki hosszabb – rövidebb ideig a társam volt. Hálás vagyok azért, hogy megmutatták a sérüléseimet, és ezáltal azoknak volt lehetőségük gyógyulni. Hálás vagyok a bántásokért, és azért is, hogy elhagytak. Hiszen én sem akartam már maradni, csak a szeretetért küzdő kislány akarta. Köszönöm nekik, hogy megtanítottak elengedni.
És főleg azért vagyok hálás, mert tudhatom, milyen a valódi szerelem, Ami valóban nem fáj, hanem maga a béke és a nyugalom. A „megérkeztem” érzése. És ha esetleg vége lesz, akkor tudjuk egymást szeretettel elengedni, és megköszöni azt, amit adtunk egymásnak.
Ha szeretnél jobban rálátni a párkapcsolati működéseidre, szeretettel várunk április 30-án 10 órától a Nőiségnapunkra.
Lukács Tünde
Családállító