Egy lezárásról szóló posztomhoz a Facebookon egy kedves ismerősöm kommentelt, hogy milyen jó, hogy leírtam a posztban, hogy szomorú vagyok, mert ez olyan emberi. Ez elindított bennem egy gondolatsort, amit szeretnék megosztani veletek.
Van néhány kolléganő, akinek a posztjait olvasom rendszeresen, és nagyon tetszik, amikor nyilvánosan felvállalják, hogy igen, most valami nagyon fáj, most megzuhantam kicsit. Vagy nagyon. Merthogy a segítő is ember. Mi ugyanúgy megéljük a fent és lent állapotát, mint bárki más. Aki azt mondja, hogy ő sosem billen ki, annak én nem hiszek.
Bizony nekünk is vannak rosszabb napjaink. Nekem is. Van, hogy nincs kedvem semmihez és senkihez, nem akarok találkozni emberekkel, sem beszélni, és még a telefont sem veszem fel. Még barátoknak sem.
Van, hogy nehezen hozok meg döntéseket, pedig tudom, hogy lépnem kell, különben a körülmények fognak belekényszeríteni. Ennek ellenére, vártam már ki az utolsó utáni pillanatot, és a Sors lépett is helyettem.
Van, hogy időnként elkezdem sajnálni magam, amikor éppen valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. Régen az sokáig tartott, akár hónapokig is. Ma már csak pár óra. Aztán emlékeztetem magam arra, hogy igazából egy kegyelmi állapotban vagyok. Mert meg van minden, amire szükségem van. Amit eltervezek, amit szeretnék, azt megteremtem. Jól vagyok, és szeretem az életemet. Nem volt ez mindig így, a tréningeken szoktam mesélni saját történeteket.
Ha azt gondolod, hogy a lelki út oda fog vezetni, hogy nem lesz több probléma vagy fájdalom, akkor csalódni fogsz. Amíg fizikai testben vagy, a „rossz” is jelen lesz az életedben. Azért tettem idézőjelbe, mert nincs jó és rossz, csak tapasztalások vannak. Én jelen pillanatban hálás vagyok a Sorsnak minden rosszért is, mert ezek vezettek el egy sokkal jobb életminőséghez. Hálás vagyok mindenkinek, aki bántott, elhagyott, mert általuk tanultam meg szeretni magam, és megmutatták, mennyire nem értékeltem azt, aki vagyok. Megmutatták, hogy hagytam magam bántani. Pedig nem ők bántottak, én bántottam magam rajtuk keresztül.
A különbség az akkori és a mostani énem között, hogy amikor egy fájdalmas vagy nehéz helyzet van, nem ragadok bele. Az önsajnáltatás helyett, megnézem, miért jöhetett ez létre, és mit kell tennem, hogy megoldódjon. Mert mindent én teremtek meg, a jót is és a rosszat is.
Ha valahol nem értékelnek, onnét elmegyek.. Nem magyarázom meg magamnak, hogy miért kell még ez nekem, vagy a másiknak. Nagyon jól meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért nem tudunk változtatni, és el is hisszük ezeket a magyarázatokat. Egyetlen percet sem vesztegetek olyan dolgokra, amit nem érzek a magaménak, ami nem szívből jön.
Szomorú vagyok, ha el kell engednem embereket, helyeket, dolgokat, de tudom, hogy ez az élet rendje, és mindig sokkal jobb jön az elengedett helyére.
A célom az, hogy minél többen eljussanak abba az állapotba, ahol azt mondhatják: szeretek élni. És jól élek. Jól vagyok Hálás vagyok.
Ez egy kegyelmi állapot. Megéri dolgozni érte.
Lukács Tünde
Családállító