Sok levelezést folytatok a neten. Természetesen a kérdezők 90 százaléka párkapcsolati témában kérdez. Ezeket olvasva, felmerült bennem a kérdés, hogy miért van az, hogy aki szerelmes, annak fáj a szerelem? A szerelem érzése a legszebb dolog az életünkben, és mégsem tudjuk megélni maradéktalanul, boldogan, könnyedén. Valóban szerelem az, ami fáj? Vagy valami más dolog zajlik a lelkünkben?
A következő kérdések, feltevések jönnek hozzám nap mint nap:
„Elolvasta, látta a levelemet, de nem válaszol. Már nem érdeklem.”
„Ma nem tudtunk találkozni, mert haverral találkozik. De tuti nővel van!”
„Olyan furcsán írta azt a levelet, biztosan szakítani akar.”
„Rossz érzésem van, biztos van valakije!”
„Már megint szexet akar, biztos, hogy csak arra kellek neki!”
„Már tegnapra ígérte, hogy hív, és még ma sem hívott. Szakítani akar!”
„Nem tölt velem elég időt, mindenki fontosabb nálam!”
Nem tudom érezhető-e, hogy mi a közös a fenti kérdésekben, állításokban? Az, hogy csupán feltételezések. Feltételezünk valamit, ami korántsem biztos, hogy igaz. Sőt! Az esetek 98 százalékában nem valós. Viszont ezek a feltételezéseink arra tökéletesen megfelelnek, hogy elindítsunk egy negatív energiaspirált, ami végül majd igazzá teszi őket. Hisz sokszor volt rá példa, hogy a féltékenység kergetett egy másik nő karjaiba valakit, aki amúgy semmi rosszat nem tett, míg párja nyaggatni nem kezdte. A feltételezések után pedig jönnek a „beszélnünk kellene” felvonások a kapcsolatban, amitől persze a férfi hanyatt-homlok menekül. Ismét nem jelentkezik, mert tudja, hogy nyaggatni fogjuk, a társ pedig most már holtbiztos abban, hogy szakítás következik.
Miért látunk rémeket ott is, ahol valójában nincs semmi probléma?
Egyrészt korábbi csalódások, rossz tapasztalatok miatt.
A „minden férfi egyforma” tudatalatti, vagy tudatos hitrendszerünk miatt, amely elhiteti velünk, hogy megint pórul fogunk járni. Vajon kitől vetted át ezt a hitrendszert?
A barátnők és ismerősök kéretlen tanácsai miatt, hisz mindenki a saját élethelyzeteiből indul ki, ami viszont egyáltalán nem biztos, hogy a másiknál is ugyanúgy fog történni. Javasolni szoktam, hogy barátoktól – barátnőktől ne kérjünk párkapcsolati tanácsot, ezt bízzuk inkább szakemberre.
Az önbizalomhiányunk miatt, mert azt gondoljuk, nem vagyunk elég jók, nem felelünk meg, és a másik úgyis talál jobbat.
Legfőképpen pedig azok miatt a családi transzgenerációs minták miatt, amelyek miatt öntudatlanul is szabotálni kezdjük a kapcsolatot. Valamit mindig úgy intézünk, hogy tönkretegyük. Ha másképpen nem megy, hát féltékenységi jelenetekkel.
A valódi szerelem nem jár szenvedéssel. Amitől szenvedünk, az nem az a kapcsolat, amiben vagyunk éppen, hanem a múltunk. A múlt fel nem dolgozott mintái, blokkjai, el nem rendezett kapcsolatai, és a téves önértékelésünk.
Sokszor egy-egy szakítással valami rég elszenvedett fájdalomra emlékeztetjük magunkat. Például egy elveszített ikertestvérre. Ilyenkor minden esetben, amikor elveszítünk valakit – akár szakítással, akár halálesettel – mindig ugyanazt a fájdalmat éljük át, mint életünk kezdetén az anyaméhben. Egészen addig, míg ezt a régi veszteséget nem tártuk fel, és nem gyászoltuk el.
Lukács Tünde