Bizony hallottam már hozzám forduló szájából ezt a mondatot – „Selejtnek érzem magam”.
Nagyon sok ember él azzal a meggyőződéssel, hogy ő nem szerethető, sőt, teher másoknak. Ők azok, akik legtöbbször mindent megtesznek mások szeretetéért, mindig másokat helyeznek maguk elé, de a végén mégsem kapják meg azt, amit annyira szeretnének: a másik szeretetét, a figyelmet, törődést.
A családállításokra járók többsége érkezik azzal a témával, hogy anya-apa nem szerette őt, gyermekkorában nem kapott ölelést, nem volt biztonságos kötődés az anyához. Azt pedig tudjuk, hogy amilyen a gyermekkori kötődésünk az édesanyánkhoz, olyan lesz a későbbi kötődésünk a párkapcsolatainkban is. Ez pedig legtöbbször nem a biztonságos kötődés.
Sokan születnek nem várt gyermekként. Bár a köztudatban az van, hogy a magzatkori életünkre nem emlékszünk, valójában a fogantatás pillanatától kezdve, minden elraktározódik a tudatalattinkban. ( Már korábbról is, de ez egy másik írás témája lesz.) Erre bizonyíték az, hogy oldások alkalmával a kliens beszámol olyan eseményekről, történésekről, ami magzati korában történt, és nem lehetne tudomása róla. Amikor kiderül, hogy az anya gyermeket vár, és a gyermeket valójában nem szeretné, ezeket az érzéseket, az elutasítást, a félelmet a magzat érzékeli. Van, hogy a nőgyógyásznál, az anya hasa felett vitatkozik a család, hogy megtartsák e a babát, vagy sem. Ha a gyermeket megtartják, ő már ott, az anyaméhben azt érzékeli, hogy életveszélyben van, és anya veszélyt jelent. Hiszen felette döntenek éppen élet-halál kérdéséről. Az így született gyermekeknek általában nem jó az anyával való viszonyuk, hiszen a bizalom elveszett.
Nincs olyan családállítás, ahol ne lenne téma, hogy a szülő nem tudott szeretni, nem volt jelen. A gyermekben ilyenkor megfogalmazódik az, hogy őt nem lehet szeretni, nem jó úgy, ahogyan van, és hogy teher a szülőnek. Ha apa esetleg elhagyja a családot, sokan úgy érzik, ők is tehetnek róla, hogy apa elment. Akik nem várt gyermekként születnek, vagy akiket a szülők nem szerettek, ők felnőve állandó megfelelési kényszerben élnek, és sokszor még 50-60 évesen is anya-apa szeretetéért küzdenek.
Egyszer az egyik csoportban elhangzott az a mondat az állítást kérő képviselője szájából, hogy – „Ha anya akkor szeret csak, ha én is meghalok, akkor elmegyek inkább én is a halálba”. Az állító testvére kicsi korában meghalt, és az édesanya nem tudott többet az élő gyermekre figyelni, mert a figyelem a halott gyermeken volt. Túl nagy volt a fájdalma, hogy az élőre nézzen. A gyermek pedig a halált is vállalta volna az anya szeretetéért. Ilyenkor szoktak megjelenni halálosnak mondott betegségek, mert a beteg a betegségen keresztül szeretne magának figyelmet, szeretetet, együttérzést – legtöbbször a szülőtől.
Amikor gyermek valamilyen célból születik, pl mert a kölcsönhöz 2-3 gyermek kell, vagy mert anya a gyermekkel akarja megtartani apát, akkor a gyermekben kialakul az az érzés, hogy ő a felelős a szülei boldogságáért, és hogy nem önmaga miatt akarták, hanem kellett valamire. Ilyenkor, ha a szülők esetleg mégis elválnak, akkor a gyermek is szabotálni kezdi az életét, hiszen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem tudta boldoggá tenni anyát/apát, ezért nincs joga az élethez.
Azok a szülők, akik nehéz sorsot vállaltak, akiket a szüleik szintén nem szerettek, akik szintén úgy nőttek fel, hogy nem tudták, milyen anya ölelése, milyen a biztonságos kötődés a szülőkhöz, nagyon ritkán tudnak a saját gyermeküknek más mintát adni. A lényeg hogy megértsed: nem te vagy nem szerethető, hanem a szülő nem tudott szeretni.
Van, hogy negatív megerősítéseket kapunk a szülőktől. Pl, hogy nem lesz belőlünk semmi, hogy buták vagyunk, szerencsétlenek vagyunk, esetleg még felnőtt korban is megkapjuk azt, hogy nem vittük semmire. Amit tudni kellene ilyenkor, hogy legtöbbször a szülő a saját maga felé táplált érzéseket vetíti ki a gyermekre, vagy rá akarja tenni azt a felelősséget, amit ő nem akart vállalni, Hányszor halljuk rossz házasságban élő nőktől, hogy csak a gyermek miatt nem válnak el. Itt az anya a saját felelősségét áttolja a gyermekre, és ezzel hatalmas terhet tesz rá, hisz a gyermek tudatalatt úgy fogja érezni, hogy miatta nem volt boldog anya.
Nem csak a szülő-gyermek kapcsolatokban, de szinte minden emberi kapcsolatunkban kivetítések áldozatai vagyunk, illetve a saját megoldatlan lelki traumáinkat mi is kivetítjük másokra. Éppen ezért kellene rendet tennünk a lelkünkben.
Mi a megoldás arra, hogy a megfelelési kényszert, a mások szeretetéért való harcot be tudd fejezni, és hogy selejt helyett értékesnek érezd magad? Az, hogy tudd: a bántások nem rólad szóltak. Nem azért nem akartak téged, mert téged csak elutasítani lehet, hanem azért, mert anya-apa nem tudta megoldani, feloldani a saját félelmeit, mintáit. Nem azért nem figyeltek rád, vagy nem szerettek, mert nem vagy figyelemreméltó és szerethető, hanem mert nem tudták, hogyan kell jól szeretni, vagy olyan feldolgozatlan fájdalom volt a szülők lelkében, ami nem engedte a szeretet szabad megélését.
Ezekkel a gyermekkori fájdalmakkal, traumákkal nem szükséges együtt élni. Fel lehet oldani, a fájdalmakat el lehet engedni, és lehet új érzelmi mintákat behozni a családi rendszerbe. Amikor a saját fájdalmainkkal, traumáinkkal dolgozunk, nem csak a saját sérüléseinket gyógyítjuk, hanem a felmenőkét is, és a saját gyermekeinkét is. Hiszen a családállítás, az oldások azokra is hatnak, akik nincsenek jelen, de a családhoz tartoznak.
Lukács Tünde